Tudjuk ugyanis, a kerület mit kapott tőle, elég csak a felejthetetlen fellépésekre, nagyszerű zenei élményekre gondolni, vagy arra, hogy elmondhatjuk, a világ egyik legjobb trombitása lakik nálunk, Soroksáron. Gondoltam, beszélgetünk majd arról, mire a legbüszkébb, melyik produkcióra gondol vissza mostanában legszívesebben, és persze nem bírtam volna ki, hogy meg ne kérdezzem, hiányzik-e neki a trombitálás.
De azt mondta, már válaszolt ezekre a kérdésekre. Leültünk a Kis-Dunára néző teraszon, és felolvasta az írásait. Tényleg ott voltak bennük a válaszok. Beláttam, valóban az a legjobb, ha hagyom őt mesélni, hiszen éppen úgy finomítgatta, csiszolgatta a leírt szavakat, mint egykor a hangokat, ugyanazzal a fáradhatatlan perfekcionalizmussal.
Először tehát az első tétel, a vallomás Soroksárról:
„Minden ideköt Soroksárra. Szüleim múltja, testvéreim és családom jelene, és remélem jövője is. Egyedül megszületnem nem sikerült itt. Dúlt a háború (...) ezért átmeneti időre leköltöztünk egy Bács-Kiskun megyei kis faluba Homokmégyre, ahol végül megszülettem. Így azután már semmi akadálya nem volt annak, hogy meggyarapodott családunk hazaköltözzön a már élhető családi otthonunkba.
Azóta itt vagyok és jól vagyok Soroksáron. S hogy jól vagyok, abban nagy szerepe van annak, hogy elköltöztem. Soroksárról Soroksárra.
A főutcai házunkból (...) az út túloldalára, százötven méterre nyugatra. Oda, ahová már kamasz koromban, „szigeti” focira menet a hídról visszanézve megálmodtam majdani otthonom helyszínét. Az álom-helyre egy valóságos ház került, melyet feleségem tervezett olyanra, amilyet még álmodni se mertem. Ez nem egy palota, és nem hegytetőn áll, de a Duna több évezredes munkálkodásának köszönhetően szinte uralkodóként tekinthetek körül szobámból a tulajdonjogilag nem birtokolt, de mégiscsak létező birodalmamon, melynek határát csak szemem véges teljesítőképessége szabja meg.
Így talán már érthető, hogy jól vagyok. Visszakaptam a homokmégyi nyugalmat, ami a koncertekre készülés folyamatában igen fontos. (...) Játékomat csak a házam alatt nem folyó – de nekem nagyon kedves – Kis-Dunában élő kacsák, szárcsák, kócsagok, vöcskök, békák, hattyúk és gémek hallgatják – és úgy tűnik, nem bánják. Legalábbis idáig nem szóltak ez ügyben.”
A második tétel, az életútról:
„A hely ahol nagyszüleim, szüleim éltek és ahol én is cseperedtem három bátyámmal egyetemben Soroksár, (...) Pesterzsébettel mesterségesen összeforrasztva Budapest XX. kerülete lett. Ettől mi még ugyanúgy vidéki gyerekek maradtunk. Szérűskerti játék, pecázás a Kis-Dunában derékig a vízben állva, ha befagyott, ugyanott korizás, ami nem is ritkán szintén a vízben végződött, és persze télen-nyáron a foci.
A focin és az iskolán kívül még valami összehozta az akkori gyerekeket. Mindenki harmonikázni tanult. Havi 50 Ft-ért kaptuk a „másfajta” időtöltés lehetőségét Farkas Antaltól, a hely zene polihisztorától. Jól ment a játék, de továbbtanulni akkor még nem lehetett a harmonikával. Váltani kellett. De milyen hangszerre? Ebben a véletlen is szerepet játszott.
Apám cipőfelsőrész-készítő műhelyébe betévedt Galambos János, a Rádiózenekar soroksári születésű híres trombitása, aki meggyőzte Apámat, hogy a trombita az igazi jó választás. (...)
Egy évem volt, hogy felkészüljek a konzervatóriumi felvételi vizsgára és sikerült . A korszak másik nagy trombitásához, Borst Rudolfhoz kerültem. Húsz éves koromban – még bőven főiskolásként – elmentem egy Operaházi próbajátékra pusztán azért, hogy megérezzem egy próbajáték hangulatát. Óriási meglepetésre felvettek… első trombitásnak! Ijedtemben ezután nagyon elkezdtem gyakorolni. Még 3 évig jártam a főiskolára, ahol a tanáromban immár a kollegámat is tisztelhettem.
Négy évet töltöttem az Operaházban, de nem tudtam megszokni, hogy a zenekar el van dugva a színpad alá. Ekkoriban többször álmodtam egy furcsa operai forgószínpadról, amely a hagyományostól eltérően nem vízszintesen, hanem függőleges irányban forog. Így időnként a színpadi társulat kerül a zenekari árokba, a zenekar pedig (élen a „hőstenor” trombitással) fel a színpadra, a fényre. (...) Négy év elteltével váltottam zenekart. 1970 körül a Rádió a magyar kortárs zene fellegvára volt. (...) A zenekarban sok tehetséges fiatal rézfúvós játszott és felvetődött, hogy jó lenne néha együtt muzsikálni. Így jött létre a héttagú Modern Rézfúvós Együttes. A három trombitás természetesen soroksári. Somorjai István, Szabó László, és én. Egy baráti társaság, mely kedvtelésből alakult, de profi hozzáállással próbált, és tulajdonképpen járatlan utakon indult el. Ennek nemzetközi versenygyőzelem, sok elvétel, hat USA-turné a Columbia Artist szervezésében, és talán a legfontosabb, hogy egy egész sor számunkra írt, remek kompozíció születése lett az eredménye.(...) 1986-ban jelent meg a „Játszom a trombitával” című lemezem. Ezen hangzik el – régi operai álmom részleges megvalósulásaként - egy virtuóz trombitaszóló (Martini:Toccata) melynek kíséretét („a színpad alól!”) énekesek adják. A lemezcímmel azt próbáltam sugallni, hogy a trombita fújásától eljutottam a könnyed, virtuóz játékig. Hogy ezt elértem, ebben nagy szerepe volt a hárfának.. Ez egy új, finomabb előadásmódot követelt meg tőlem. Arra azonban nem gondoltam, hogy Maros Éva hárfaművésznővel több CD-t is megjelentethetünk, rendszeresen teszünk eleget külföldi meghívásoknak, és tucatnyi új művet írnak számunkra (...) No de meddig? Megbeszéltük. Amíg elbírom a hárfát.”
A harmadik tétel, a befejezésről:
„Azóta eltelt tíz év, és az élet adta meg a rideg választ az „abbahagyást” illetően. Kiderült, hogy amikor a vállam, a derekam már nem jól viseli a hárfacipelést, akkor már az ajakizmaim, meg a tüdőm sem szolgálta elvárt minőségben a „játékot a trombitával”. Úgyhogy az életem aktív fejezetét lezártnak tekintem. De hogy legyen ezután? Furcsa lesz, de meg kell tanulnom pihenni és ha az aktív pihenésem közben rám tör a nosztalgia, felidézem magamban azokat a tevékeny és termékeny időket, mikor még kedvemre szólt a trombita, könnyű volt a hárfa, és játékomat a közönség szeretetén kívül „Díszpolgári” címmel, „Budapestért” érdeméremmel, Liszt-díjjal, „Érdemes-művészi” és Kossuth-díjjal is elismerték.”
Végül a Ráadás, a fotográfiáról:
„Néha csak ülök a balkonon, és ha történnek „dolgok”, ha nem, kattintgatom a masinámat. Hátha csoda történik és mégiscsak láthatóvá lesz – ha egy képen nem is, de a képek összességében –, hogy Budapest határain belül, itt Soroksáron, a Molnár sziget és a házam balkonja között, 150 méterre a kamion-inváziótól hogyan áll az idő, dacolva az élet természetesnek hitt rendjével.”
Tudható, hogy kilenc trombitaversenyt írtak Geiger György számára amelyeket ő keltett életre, lehelt beléjük lelket, majd bemutatta hangversenyen és lemezre játszotta őket. Ez példátlan világviszonylatban is.
Ha igaz az, hogy az ember végül azzá válik, amit igazán szeret, Geiger György trombitaművész teljes életéből éppen most születik a tizedik versenymű, amelyet a Mesterek Mestere írt, egyedül csak az ő számára.